16. fejezet

Hiii. A gepem valami miatt nem engedi behozni a netet, ezert csak mobilrol tudom feltolteni a reszt. Holnap (((vagy amikor lesz szives megjavulni a gepem))) csatolok be kepet is es atjavitom az esetleges hibakat, csak nem akartalak ismet cserbenhagyni titeket, hogy nem hozom idobe a reszt. Kicsit rovidke lett, ezert soz, but a kovetkezot probalom hosszabbra irni. Puszi. <3
Brittany.xx

~ Brittany Carter ~

Éjjel egy nagy dörrenésre ébredtem fel. Összerezzentem és szorosabban öleltem a takarót. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Jake, hogy átöleljen és megnyugtasson, hogy nincs semmi baj. Mindig is féltem a viharokba.
Egy újabb mennydörgésnél ismét megremegtem, kimásztam az ágyból és a szobából is kisiettem. Egyedül féltem, de ahhoz nem voltam elég bátor, hogy bekérezkedjek Harry-hez. Ráadásul még mindig szégyelltem magam a csókunk miatt. Egy undorító alak vagyok. Jake bízik bennem, szeret, én pedig az első emberrel megcsalom. Egy szégyen vagyok, nincs mit szépíteni...
Zokogva borultam a kanapéra a nappaliban. Most volt időm mindent átgondolni, de a végeredmény sehogy sem tetszett. Mindig az jött ki, hogy Harry egy szemét, én pedig egy, mondjuk ki, szűzkurva vagyok. Megcsaltam a barátomat egy olyan emberrel, akit utálok és mindigis utáltam, hát milyen ember az ilyen? Egy idióta vagyok, ez az igazság.
- Ne! - kiáltotta Harry kétségbeesetten, ezzel kirántva az önócsárló gondolataim közül. - Kérlek! Kérlek, ne! Brittany! - kiabálta. Gyorsan felpattantam a kanapéról és felrohantam a szobájába. Feltéptem az ajtót, a villanyt felkattintottam és odafutottam Harry remegő testéhez.
- Harry! Harry, ébredj fel! - ráztam a vállait. Szemeiből potyogtak a könnyek, egyszerűen nem akart felébredni. - Harry! Kérlek! Ébredj fel! - szorítottam le az ágyra. Lassan csillapodott a zokogása, szemei felpattantak, majd amikor megbizonyosodott arról, hogy én vagyok az, megkönnyebbülve szorított magához. Meglepődtem, de visszaöleltem, ha ettől megnyugszik. Na meg bevallom, nekem se esett rosszul hatalmas karjai között elveszni. - Nyugodj meg. - suttogtam fülébe amikor újra elkezdett szipogni. - Jól vagy? - hajoltam el tőle, mire ijedten kapott utánam. Bólintott egy aprót, majd lassan elengedett. - Akkor, visszamegyek a szobámba... - mondtam feszengve.
- Ne! - kapott kezem után. - Kérlek... maradj...
- Miért? - értetlenkedtem.
- Csak... csak megnyugtatna. Kérlek. - dadogott. Sóhajtottam egy nagyot, majd leoltottam a villanyt és visszacsoszogtam az ágyhoz. Felemeltem a takarót, becsusszantam Harry mellé, de messzire húzódtam tőle. Felsóhajtott, mellém gördült, fejemet a mellkasára húzta, egyik kezemet összekulcsolta sajátjával és átölelt. Ellenkeztem volna, de lefoglalt a csodás illata, ami puha bőréből áradt, amit nem fedett semmi, így arcom hozzáért és teljes egészében érezhettem. A szíve őrült tempót diktált, viszont lélegzetvételei nyugodtak voltak.
- Mit álmodtál? - kérdeztem halkan. Lehet, hogy túl személyes a kérdés, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy rólam szólhatott, hisz' a nevemet kiabálta.
- Nem szeretném újra felidézni, ne haragudj. - motyogta és kicsit feljebb húzott magán, hogy arcát a nyakamba rejthesse. Én a szabad kezemet izmos hasára tettem és azt cirógattam lassan. - Szerinted a srácok és Jessica mit gondolnak, hol vagyunk? - kérdezte pár perc csend után.
- Nem tudom. Jessie-nek nem nagyon hiányozhatok, ugyanis még csak nem is hívott. - szomorodtam el. Fájt a tudat, hogy a gyerekkori legjobb barátnőmmel, aki már szinte a testvérem, ennyire eltávolodtunk egymástól.
- Louis se engem, se a többiek. De nem is baj, jobb ha nem zavarnak.
Éreztem a mosolyát a nyakamon, ettől pedig nekem is felfelé görbült a szám. Aztán meghallottam, ahogy dörrenik egy nagyot az ég, ezért megugrottam és még jobban bújtam Harry felsőtestébe.
- Félsz a vihartól? - kuncogott meglepődve. Nem válaszoltam, de erős szorításomból kivehette a válaszom. - Nem kell félned. - suttogta és megszorította a kezemet. - Én mindig megvédelek!